Történelmi trónfosztások a profi latin világbajnokságokon
Az év talán legnagyobb meglepetését hozta az idei profi latin világbajnokság Bonnban. A kétszeres világbajnok lengyel Michał Malitowskit és Joanna Leunist ugyanis az amerikai Riccardo Cocchi és Yulia Zagoruychenko letaszította a trónról. Eléggé megoszlanak a vélemények. Az egyik oldal szentségtörésnek nevezi a vb végeredményét, de van, aki azt mondja: ez lógott a levegőben.
Legyőzni az aktuális világbajnokot. Ez a legnagyobb dolog, erre vágyik minden versenyző, és ettől ’rettegnek’ a címvédők. A versenytáncban – főleg profi latinban – a közelmúltban nem nagyon fordult elő a bonni vb-hez hasonló eset. Egy kis tánctörténelmi barangolásra szántuk el magunkat, mely során átnéztük - profi latinban - az összes trónfosztást. Ahogy megyünk vissza az időben egyre több ilyennel találkozunk, de kezdjük az elején.
Alan & Hazel Fletcher (Anglia)
1962-ben az angol Bill Irvine és Bobbie Irvine érkezett világbajnokként Melbourne-be, ahol nem tudta megvédeni címét, miután a szintén angol Walter Laird, Lorraine Reynolds lett a legjobb.
1966-ban Bill és Bobbie újra világbajnok lett profi latinban Berlinben.
1967-ben ismét trónfosztás történt, ismét Melbourne volt a helyszín, Bill Irvine és Bobbie Irvine pedig ismét ezüstérmes lett. Megszületett az első német profi vb-győzelem Rudolf Trautz és Mechthild Trautz jóvoltából. A csata ’68-ban folytatódott, Bill és Bobbie sikerének tapsolhattak Londonban, a Rudolf és Mechthild „csak” ezüstöt nyert Angliában. Bill Irvine és Bobbie Irvine, a legendás angol páros a győzelem után világbajnokként vonult vissza, és következett Rudolf Trautz és Mechthild Trautz
1969-től 1971-ig tartó uralkodása. A következő profi világbajnok páros, az osztrák Hans-Peter, Ingeborg Fischer zsinórban háromszor győzött, és senki sem tudta őket legyőzni.
Nem jött így ki a lépés az angol Peter Maxwell, Lynn Harman duónak, amely 1976-ban nem talált legyőzőre, de ’77-ben és ’78-ban a honfitársaik Alan Fletcher és Hazel Fletcher megelőzték. Alan és Hazel innentől produkált egy öt évig tartó sorozatot, és veretlenül vonultak vissza.
A ’76-os vb után gyakorlatilag csak úgy lehetett világbajnokságot nyerni, ha a regnáló aranyérmes visszavonult. Persze ehhez kellett egy olyan sorozat, mint amit Donnie Burns és Gaynor Fairweather produkált: ’84-’96-ig egymás után tizenhárom alkalommal állhattak fel a világbajnoki dobogó tetejére (a 14. győzelmüket ’98-ban szerezték meg, de az 1997-es vb-n nem indultak). Bryan Watson és Carmen Vincelj 9 évig volt letaszíthatatlan a trónról. Donnie Burnsék visszavonulása után 1999-től 2007-ig elképzelhetetlen volt, hogy kikapjanak.
Az amerikai Riccardo Cocchi és Yulia Zagoruychenko idén a hőskort idézte meg azzal, hogy Michał Malitowskit és Joanna Leunist a második helyre „utasította”. Kérdés, hogy ennek a vb-nek milyen visszhangja/hatása lesz? A pártatlan, elfogulatlan szurkolókban és szakemberekben talán az is megfogalmazódik, hogy a cím nem véd meg senkit sem. Nincsenek bebetonozott helyek…
